mióta nem jelentkeztem, megjártunk folyót és völgyet, bércet, vadont, vagyis ami gyaloglótávon belül itt van. Móni hegyre vágyott, én a tengerpartra, végül elsőnek mégis a Llobregat folyót fedeztük fel. nem könnyű megtalálni, a városon kívül folydogál, teljesen zavartalan vadkörnyezetben. az autópálya és a sínek fölött viszont egy lehetetlenül hosszú gyaloghíd visz át, legalább fél kilométeres, alatta elhagyatott partvidék, nádasok, a folyó ágai között titkos szigetek. a következő átkelő a távoli körgyűrű hídja, nem csoda, ha csak biciklisek és elszántabb kocogók tévednek erre karácsony napján. a folyó kicsiny a Dunához mérve, és nagyon megnyugtató ilyen természetközeli helyre bukkanni, mikor lelépsz egy akárhányszáz tonnás betonhídról. a Llobregat mellett sok madár lakik, többségük a városi megfigyelőnek ismeretlen. távolabb villanydrótokon gubbasztó madarak rengetege, egész madárrajok, a tél közepén biztos nem költözni készülnek. megcsodáltuk a partmenti gazdaságokat, a folyóból kimosott (vagy vallószíbb építőanyagként idekerült?) menő vörös-fekete csíkozású kavicsokat, elképzeljük a távoli torkolatot, a tengerpartot is. de a Hitchcock-i madárpáholy! ezek konspirálnak. az egész egy óriási idomított madárraj, amit a katalán elektromos társaság pavlovista részlegéből távirányítanak, stratégikus áramszünetek előidézésére. korábban láttunk ilyet, és Móni megijedt, most már tudjuk, kik a felelősek valójában.

alighanem ugyanők, akik a város északi horizontját uraló magas dombcsúcsát csúfító antennatornyot odaplántáltak. a Collserola dombság nagyjából az Barcelonában, mint Bp-n a Budai Dombok, csak itt nem lakik annyi kőgazdag, egyetlen kertes lakóviskót láttunk. beköltöznénk. köröskörül minden természetvédelmi, autóforgalom legfeljebb ha különengedéllyel a mozgássérült hegyitúrázó csoportoknak, meg a menetrendszerű buszjáratoknak. mi gyalog vágtunk neki, szép napsütéses délután, hátizsákban elemózsia (szendvicsek s.k.) és egy üveg finom idei vörös, egy Tempranilla nevű szőlőből. végig volt kiépített bicikliút, tekertek is rajta, és figyelemreméltóan sok kocogó lihegett hegyen föl, hegyről le. Mónival bátran nekivágtunk egy úttalan, meredek domboldalnak, és megmásztuk a kecskeszagú susnyákost, képmellékletünkön is látható gyönyörű tűlevelűek törzsében itt-ott megtámaszkodtunk fölfelé menet.

(képünk csak illusztráció, fotómasinánk nincs, ám a neten már fent van rengeteg olyan fotó, amilyet akár készíthettünk volna.) az antennamonstrumtól lentebb van kilátó, ahonnan egész Barcelonát belátni a tengerpartig. a hajók pedig, mintha a felhőkből lógtak volna a város fölé. a szomszédos domb a híres Tibidabo, tetején szintén antennatorony, bár dizájnosabb. odáig is elvisz a Passeig de les Aigües, így hívják ezt a hosszú túrautat, és valamikor még végigcaplatunk rajta. de jöttek a felhők, mi pedig hazasétáltattuk az üres üveget.

a két kirándulás között elteltek az ünnepek is. karácsonyra jókat főztünk és ettünk, civakodtunk, kibékültünk családiasan. még munka is akad ilyenkor a lastminute fordítónak. aztán hideg szeles, utcánünneplős barcelonai szilveszter volt, csak az utcán heverő ingyenpezsgő mentette ki a sivárságból, és hogy legalább elmondhassuk: Európa egyik legmenőbb helyén menekültünk a tömeg és az exkluzív nyakkendős-beugrós népmulatságok elöl. de már csak egyet kell aludni, és leszedjük a "fát" jelölő díszeket a szobanövényről, poszt-karácsonyi maradványból pedig visszaállunk normálüzemmódba. Mónit ma az utcán illetlen csípőmozgással molesztálni kezdte egy bionikus robotmikulás, ám én fenyegetően macsó méltatlankodással (nem röhögtem el!) helyretettem a huncut automatát, le is állt a dzsinglbelsz bugivugi, ott állt arcára fagyott mosollyal. most esik, lassan közelednek az éjszakai mínuszok, ilyenkor legjobb befejezni az aktuális olvasmányt (az még mindig a Pynchon volt, volt!) és behúzódni, kuckózni a blogírásba. úgyhogy mesélek még.

apránként kirajzolódik, mennyire fontos Katalóniában a foci. például fogalmam sem volt mostanáig, hogy Barcelonáé a világ egyik legjobb futballcsapata, és hogy azért nem indulhat katalán válogatottként az európai meg világszintű mérkőzéseken, mert Katalóniát hivatalosan nem ismerik el független fociországnak. egész új értelmet nyer a nacionalizmus, miközben már három focipályát tudok negyedórásjárótávon belül, egyiken a Sant Ildefons csapata edz, másikon a szomszédos Esplugues. a (-z időrendben) harmadik pedig a közeli L'Hospitalet önkormányzat külterületének egy elvadult parkerdőcskéje melletti pálya, ahol az F.C. Can Buxeres címere virít.

ez a Can Buxeres pedig egy újabb palota és gyönyörű kert, ápolt és körbekerített, a kerítésen túl lakótelepek és a L'H dübörgő szíve. innen mi kicsavarogtunk az autóút túloldalára, egy lerobbant templomszerűség felé (azóta sem tudjuk, ki lakja, közelebbről már eltemplomiatlanodott), döbbenetes látvány, lehetetlen panoráma tárulkozott. a völgy először leginkább növényburjánzással küzdő illegális nyomortelepnek látszott: egymás hegyén-hátán bódék és bodegák, indákkal és sövénnyel benőtt klausztrofób kerítések útvesztője a város és az autóút között, amerre a szem ellát. a völgyön át odalent egy... egy viadukt! egy ősi, keskeny kőhíd, alatta pedig szántóföldek! minden út vállszélességű, legfeljebb öszvér férne el a kistelkek között kitaposott ösvénykéken. konyhakertlabirintus! zöldséges és szőlő, napraforgó, kaktusz, trágyaszag, pálinkafőzdék, hagyma- és rebarbarasorok, körben a csend, csak madárcsivit és nem-túl-távoli autózaj. itt akarnánk majd munkát kapni, ha lehet, a tősgyökeres katalán kiskertek valamelyikén turkálni, gyomlálni. ide egyhamar biztosan nem épül bevásárlóközpont.