mikor hajnalban elhagytuk Budapestet, hideg volt, nagyon fáradtak voltunk, és alig fodrozódott a Duna, sötét és sárgás fények, végig nosztalgikus fantomút a Ferihegy felé. a check-innél a légikisasszony angolul próbált beszélni velem, én csípőből és félálomban viszonoztam, aztán még két mondaton belül tisztázódott a félreértés, miszerint ő engem spanyolnak nézett, amit rögtön Nagyon Jó Ómennek könyveltem el magamban. aztán felszállás, és reggelre Katalónia fölött repülünk, felváltja a havas alpokat a felkelő nap fényében a tenger és dugóhúzó-szerű manőverekkel fordulunk leszállóágra. Móni nem olyan zöld, mint lehetne, alig valamivel jobban bírta a légiutat, mint a mögöttünk visító kisgyerek.
spanyolul még egy nap elteltével is alig tudok többet - tekintettel arra, hogy ez Katalónia, ami a katalóniaiaké (independencia i socialismus - írják a falon) és a reptéren minden felirat három nyelven int és terel, nem lehúzni, csomagfelvétel, üdvöz. kifelé menet örvendezve, hogy Girona helyett tényleg a barcelonai Barcelona reptérre érkeztünk, 85 kilométerrel beljebb, stopolás helyett felültünk az airport-buszra. a sofőr barátságosan tessékelte fel és betaxizott kettőnket a belvárosba, rögtön a Catalunya térre, biztos jobb forgalma van onnan, mint a töküres reggeli reptéren dekkolva.
Rambla, McDonald's. A helyi belvárosi meki, ahol a kávéba fagyit nyomnak, a helyi emogyanúsfiatalok vagyánykodnak, az egyetlen hangoskodó pedig egy extravagáns spanyol dáma, ő viszont ketyós, még nekünk is köszön. egyébként az emberek mindenütt köszönősek, a boltosok pedig tessékelnek, ahogy a buszsofőr. a Rambla-ról a nagy nyüzsi mellett a húsz kilós málha is gyorsan egy sikátorba vitt térkép és útmutatás után, és fél óra vánszorgás után nagy megkönnyebülten szekrénybe zártuk a táskákat egy buszpályaudvaron. de előreszaladtam...
óriási piac mellett elhaladva jutottunk a gótikus negyeden végig, sikátorok és lomtalanítás. főállású lomizók gyűjtik a fémcuccokat, irígykedve néztünk a bevásárlókocsit toló fekete srác után. stíröltük a kirakatokat, a rengeteg lehúzott redőnyű (alighanem-)szórakozóhelyet, bankot, gyógyszertárat, kávézót, éttermet, mintha London, Bécs és még jópár ismert és ismeretlen egzotikum keveredését. de azért építkeznek mindenfelé, és mocskosak a járdák, mint Pesten. az Arc de Triomph mellett megláttuk a pálmafák sorát, és ledobtuk magunkat a napfényes fűbe. reggel még nyolc fokot mondtak a gépen, de inkább tűnt tizennyolcnak. télikabátom a hátizsákomra szereltem, Móni egy darabig még kitartóan hordta az övét. a pálmasor masszív, elmeneteltünk rajta az Igazság Palota nevű kastély mellett, ezt épp százéves évfordulója alkalmából felújították, bírósági épület lehet, egy (alighanem-)arab kisközértesnél vettünk ott vizet, persze semmit nem lehetett fölvinni a repülőre. mire végre lepakolhattunk, én már áldottam magamban a repülőtársaság akaratlan gondoskodását, hogy nem engedett 15 kiló fölé pakolni a poggyászba.
a Barcelona Nord pályaudvar (az Északi, ami pont hiányzik otthonról!) épp egy park mellett fekszik, rövid tekergés után egy iskolaépület melletti üres játszótéren csúsztunk egyet, majd belealéltunk egy hintaágy-szerűségbe. körülöttünk őszies napfény és viszonylagos csönd, pálmafák, és cserregő madarak. utóbbiak papagájszerűek, zöldek, és a pálmákon raknak fészket. aztán bejártuk a parkot, láttunk városliget-szerű kreszpályát bringásoknak, ahol épp oktatták a neonsárga láthatósági mellényes nebulókat (nálunk miért nem?!). Barcelonában rengetegen járnak motorral, és jó sokan bringáznak is, láthatóan figyelnek egymásra az emberek, így sosem féltünk a zebrán sehány kereküektől. jó volna itt biciklizni, de a bérbringákat láthatóan nem könnyű ellopni, valami digitális buhera védi, biztos inkasszót tolnak a bankszámládra, ha nem tolod időben vissza a kölcsönzőbe.
a pálmafákat már említettem, de nem lehetett velük betelni! allék és fasorok, parkok, ligetek! aztán ilyen őrült dizájner-növényzet: gumószerű fás törzsre orchideavirágokat hajtó ágak, hosszúkás-fallikus zöld termés, és mindez tüskés. narancsfák és örökzöldek. a narancs termése (lehet klementin, Móni szerint) sápadt és fanyar, mintegy citrancsba ojtott grépfrút. a pálmaház nyitott és nyilvános, egy barcelonai Főkefés dugványoz, a humusz enyhe vizeletszagot áraszt. az állatkert mellett haladunk el, a halásznegyed és a móló felé. végre tenger! vagyis öböl, vagymi.
yachtok és vitorlások parkíroztak végig a parton, a mólók pedig benyúltak ameddig a szem ellátott (vagyis hogy nagy sajnálatára a nyílt tengerre már nem látott, a barcelonai part teljesen ki- és beépített) és elindultunk nyugat felé a tengerparton. az első kanyar könyökhajlatán máris hangos zene szálldogált, sanzonos, nocsak mondom, itt a helyi Csetamás, csak nekünk, és tényleg, mondjuk élő zene volt, lelkes fiatalok vokál-gitár-dzsembe, ez egy műanyag sátorból szólt kierősítve, több hasonsátor szomszédságában, mögöttük kamionutánfutóra szerelt (alighanem-)vendéglátóipari egység, és a spanyol országimázsközpont PR-brigádja kedves mosolyokkal, hogy Andalucía Road Show. az egzaltált beinvitálósrác közölte kétes angolsággal, hogy angolsága kétes, de bent vaszizdasz van, finom sonka, ami máskor drága, az most ingyér, meg bor, jertek - nekünk sem kellett kétszer mondani, felespohárnyi fehérbor, és a pulton egy faállványra bilincselt disznóláb, mögötte vigyorgó fiatalember méretes pengével, kis hártyákat filézett le róla nagy beleéléssel. (a disznólábforma sonka itt alapfelszereltség, mint nálunk mondjuk az oldalszalonna, csak szemléletesebb.) ilyenek.
leültünk majszolni a partra. kis egyárbocos csónak szemben kihajózott, sárga árboc és sárga csónak, sirályok, dübörgő metropolisz közepén a békesség. a Rambla tengerbe torkolló vége még előttünk, házigazdánk, Xavi pedig csak este 9-re vár minket szeretettel. rengeteg idő maradt még lébecolni, bebarangoltuk hát az egész hóbelevancot vagy még kétszer, újra- és újraértelmezni a tapasztaltakat. közben meg rájön az emberre a szükség, útbaeső objektumok közül válogathat, hol végezze, kéredzkedjek be valamelyik forgalmas bisztróba, vagy a McMultik valamelyikét bombázzam, végül a sors egy csomó óriási múzeumépület felé vetett, egyik böhömnagy kőmonstrum nyitott kapujába. besétáltunk sietősen, átépítés alatti boltíves nagytermen át, üvegliften és ódon lépcsőházon, több emeletnyi átalakításon, galériákon és médiainstallációkon, kiállításokon át végestelen... valami mégiscsak a magaskultúrához taszajtott végül. az egyik kortárs fotóterem fekete-fehér nagyalakos képén guggolva épp nyílt színen telibe szaró nőalak valaga kacsintott cinkosan. két kanyarral odább pedig megtaláltuk a mellékhelyiséget, tényleg nagyon kulturált volt, az egész.
Barcelonában meglepett, ahogy szinte utcánként változik a városkép: építészet, hangulat, emberek. a középkori, móroid és arabus, szecessziós és modern egymás mellett vidám eklektikával, spalettás spanyolerkélyek, csipke, poszt-Gaudi, és ugyanolyan silány újépítésű bérpanelek, mint otthon. hol turisták áramlanak Váci utcás, országimázsos szuvenír-háttérben, hol egyetemistákra beállt szórakozónegyed ébredezik délután öt körül, iskolaudvar díszgrafittis kerítéssel, kormányhivatalok (még nem tudom, helyi vagy állami?), és kedvencem a sötét bőrtónusokkal és arab feliratokkal tarka utcák, ahol a PIA pakisztáni légitársaságtól kezdve a giroszosig (ott persze döner kebap) minden máshogy szól. a döner és falafel egyaránt kiváló egyébként, de legkeményebb a sarokban függő plazmatévé alatt villogó spanyol nyelvű félkarú rabló volt a bénán rajzolt viking képtémákkal, a hatalmas esélyekkel és 24,000 Eurós főnyereménnyel, nyelvi akadályokkal küszködő led-villogással.
ahogy ment le a nap, még elkaptuk a búcsúzó pasztell-pamacsokat a tengerpart fölött, és ránk borult a téliesen időzített sötét. hogy ne fázzunk, ám jól is szórakozzunk az utolsó óra-másfél alatt, behúzódtunk egy mólóra épített mall-monstrumba, kultúrszlömming és melegedés céljából. a boltfelhozatal részben fedi az otthonit, ám a lazább pornográfia-törvények mellett lazán megfér a földszinten egy vidám szexshop üvegkirakattal, rálátással. szemben meg a bonbonüzlet. főleg könyvet és divatcikket vágytunk, ám előbbi teljesen kiesik az elsüllyeszthetetlen pláza kínálatából, a divatboltok pedig vegyesek, ám a zene szinte mindenhol rettenetes, ettől függetlenül sok helyütt lábunkba rándult a bugi, és roptunk egy kiskört blézerektől flipflopokig. a felhozatal a szokott Mango-rettenettől az unalmas, ám decens túracuccon át a hajmeresztő emo-tini divatig sok szegmenst felölel, külön említést érdemel az a felejthető nevű divatszalon, ahol spanyol dizájnerek cájgjait kínálták méregdrágán a nagyérdeműnek, és ez kb olyan volt, hogy minden rikító és nenebazznee pszichedelikus kollázsorgiával gyalul a látóidegtől a trendlebenyig, elég rettenetes, az emeleten a divatból kifutó hasonló cucctömegre meg 30-50% diszkont. volt ott egy gyönyörű szivárványing, ami mondjuk tetszett nagyon.
befúj a félszárnyra nyitott forgóajtókon, a nyitott erkélyeken a hűvös tengeri szél, a mólón alig egy lélek, sok sirály fekete maszat-pöttyösfejjel, mint akiket végigtaggelt egy mániákus street-art művész. onnan pedig már sötétben botorkáltunk, az utcalámpák fényénél térképről navigálás, vissza a buszpályaudvarra, megint metróállomás... a következő állomásunk El Masnou és a tengerpart, de az már egy másik történet.
