Talán sok már a roadmovie-bejegyzés, ideje lesz belsőutazós, endoszkópos monológot kanyarítanom. Például körüljárni a forrókását, hogyan, miként, miért ésatöbbi ez a kiutazás. Gaudi és tengerpart egy-két hét alatt is megvan simán, másrészt spanyol-nemtudásom reumás teknőstempóban halad. Persze Mónival együtt jöttünk, közösen és önszántunkból, nem vonszoltak, de az én motivációim előttem is rejtélyesek - annyira nem foglalkoztat az a déli néplelkület, a katalán történelmi izé meg a téliszony, hogy idáig és pont ide... Menekülősdit játszom mióta is, de elég szolidan álltam a s(z)arat lokálpatriótaként odahaza, erről hosszabb lélegzetű búvárkodást eddig talán nem állt módomban, vagy nem mertem, na.

A megérkezéssel már leltárt is kéne készíteni, mint a csomagokról: mi mindent hoztam ide magamban, és miket hagytam hátra valahol. Lehet, hogy könnyebb lesz így, mintha helyből egy számvetés.

Várható volt, hogy nem sikerül elhagynom mindenféle lelki terhet, de ami meglep most, hogy egyáltalán bármit is odahagytam, az talán még nagyobb erővel hat rám. Konkrétan elvonási tüneteim vannak a hátrahagyott élethelyzetek (-ért? vagy miatt?) - nem nevezném honvágynak, mert nem vágyódom vissza. Talán az angol „homesickness” közelebb jár a valósághoz. Rá kell jönnöm ebben a kellemes, kétszemélyes elszigeteltségben, ahol az internetet leszámítva tényleg mi vagyunk egymás kulturális élete is, hogy el vagyok vágva a társasági élettől. És pont attól, amit már évek óta gyanakodva kerülgetek, ambivalens nemszeretem-senélküle módon művelgettem. Most meg fantomvégtagként jobban viszket, mint életében.

Miért is ambivalens, talán nem lehet belenyugodnom, hogy „vége”? Ragaszkodom egy illúzióhoz, csakhogy ez emberekről szól: valódi emberek, fiktív történetek. Arra volna szükségem, hogy úgy szeretve érezzem magam, ez pedig többé-kevésbé szerethetetlen már önmagában is, de az se segített, ahogy viselkedtem szegény barátaimmal. Most végre teljesen értelmezhetetlen, hogy én itt közkedvelt, társasági lény legyek, de még a jófejség is legalább pár heti nyelvtanulásra van. A blogírás utolsó, elkeseredett rúgás volt, már ami a mozgatórugókat: a becsvágyat és büszkeséget illeti. Egész önmegvalósítgató életemben különféle becstelenségek, lemondások és különutak kerülőin tepertem a saját becsvágyam után, és büszkeséget próbáltam csiholni passzivitásból, időnként reménytelenségből is. Büszkének lennem arra, hogy nem vagyok büszke, meg hasonló bűvészmutatványok.

Szerencsére most semmiféle alkalmam nincs büszkeséget kicsikarni bárkiből is. Sajnos legnagyobb megdöbbenésemre valami bénító tehetetlenséget érzek. Mintha egy rozsdás vasmacska lennék, a tenger medrénél visszanézek a hosszú barázdára, hogy na most aztán, sosem fogok úszni. Egy rozsdás kismacska pedig része fent a mediterrán tájnak, ahogy a Carrer de Montserrat emelkedőjén kúszik felfelé, a nehézkedés erejét kis macskaléptekkel leküzdve könnyedén.

Szóval araszolok teknőstempómban, lassan a harminc felé, és ahogy küzdöm le a nehézkedést és a tehetetlenségem, úgy jövök lefelé a paranoiáról. Az a nyelv, dialógus- és szövegösszesség, amiben eszemtudja mióta tapicskolok, hátramaradt valahol mögöttem egy ellangyosodott ősleveses katlanban (teknőben). Folyton feloldódni egy tápláló, kocsonyás szeretetplazmában, ebből kellett kikecmeregni, az nem volt nehéz, és aztán (na ez) egyben maradni, és egészen furcsa, hogy még valami jövőképet is feltételezni kell hozzá. Szóval a jellemfejlődés, személyes evolúció, vagyis dehogy, hiszen a legkevésbé volt az én szólómutatványom, ami idáig vezetett. Benne van minden, mindenki. Talán ezért is lehet posztolnom róla.

Nem maradt ideje, terepe a Nagy Énfilmnek, a paranoiának, a minden-rólam-és-általam-hozzám-szól lehetetlen kaleidoszkópjának. Annyira szétesett már ez a végestelen, vághatatlan, szerkeszthetetlen anyag, szinte betemet. Ez árulás, az én saját árulásom, ebből őszintén nem jön ki az ember. Vagyis kijövök, ide. És visszaírok, végülis mindent elhoztam magammal, visszacsinálhatatlanul.